Trischler M. Gábor a támogató Trischler család képviseletében köszöntötte a Bethlen Gábor Kollégium közösségét a tanévzáró ünnepségen
(A Trischler család a Prémium Ösztöndíj Program működtetője 2020 óta)
A Prémium Ösztöndíj Program leírása ITT olvasható.
Kedves Pedagógusok, Kedves Diákok, Tisztelt Megjelentek!
Rendkívüli megtiszteltetés és öröm számomra, hogy ma itt Önökhöz szólhatok!
Mint a nagy múltú Nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium egyik támogató családjának tagját kértek fel engem egy rövid beszéd megtartására.
A Kárpát-medencében élő nemzetek és nemzetiségek sokszínűsége, kultúráink egyedisége és egymást gazdagító hatása teszik számunkra kivételessé hazánkat, a Kárpát-medencét.
Mégis, miért támogat egy olyan német család egy magyar intézményt Románia közigazgatási területén, Erdélyben, amelyhez történelmileg, vagy rokonság szerint látszólag semmi köze nincs?
Ennek több oka is van:
Az egyiket már kimondtam: a Kárpát-medencei kultúráink sokszínűségének támogatása, megtartása.
Én annak a mára szinte kihalt nemzeti kisebbség utolsó tagjainak egyike vagyok, amely még részben megélhette, de inkább csak nagyszüleim, dédszüleim elbeszéléséből és mára csak könyvekből, hagyományőrző, folklór előadásokból ismerheti ősei Kárpát-medencei kultúráját.
A bácskai németek, a „dunai svábok”, elvándorlásának, elüldözésének és élő kultúránk megszűnésének egyik – és talán legfontosabb aspektusát – szeretném itt röviden felvázolni.
Ez nem más volt, mint nemzetiségi iskoláink önállóságának megszűnése. Ükapám – velejéig németként – a Monarchia idejében iskolaszéki elnökként kiharcolta, hogy a németországi „Deutscher Schulverein” ne támogathassa a német iskolákat a környékben, a Vajdaságban. Az politikai, ideológia befolyást jelentett volna és nem a helyi érdekeket, a magyarországi, és így a bácskai németek kultúráját szolgálta volna. Alig 50 évvel később a délvidéki németek többsége nem állt ellen az ilyen törekvéseknek. Beigazolódott ükapám aggódó félelme: ha iskoláink nem a helyi kulturális közösségünk igényeit szolgáló, autonóm intézmények, akkor veszélybe kerül kulturális közösségünk egésze. A második világháború alatti és utáni elvándorlás, száműzetés és a nacionalista bosszú, amely a német náci nacionalizmusra volt a válasz, ennek az élő kultúrának gyakorlatilag a megszűnését jelentették. Ezt a számok is mutatják: 1941-ben 440 ezer német nemzetiségű ember élt a Vajdaságban. A 2022-es szerbiai népszámlálás szerint 2573-an vallották magukat ott németnek, vagy német származásúnak. Egy további felmérés szerint az utóbbiak 46%-a nem képes kifejezni magát saját anyanyelvén, németül.
Családunk azt szeretné, hogy ez a sors más nemzetiségekkel, más Kárpát-medencei kultúrával, ne fordulhasson elő.
Az ismeret, a tudás felelősséget jelent számunkra: ezért a támogatás.
Tudjuk, hogy ez a kollégium a nagyon korai időkben széles körben hozzájárult az itt élő lakosság alfabetizálásához és képzéséhez akkor, amikor a magyar Alföld nagy része még írástudatlan volt. Ezzel rendkívüli kultúra- és közösségmegtartó szerepre tett szert. Ezt szeretnénk támogatni.
Számomra, aki Budapesten születtem és érettségiztem, – ezt lehet tetszés szerint csűrni-csavarni – Magyarország kezdettől fogva központi fixpont, és az is maradt sok tekintetben. A Nyugat-Németországba menekülésemmel, 1983-ban, elérte életem – és családom Kárpát-medence-i története – tetőpontját és végkifejletét: egy kör bezárult.
Annak ellenére, hogy ma tudatos német vagyok, aki a német társadalom felé orientálódik, talán mert az őseim többségében mindig is azok voltak, németek, a Kárpát-medence sorsa és útja soha nem volt közömbös számomra – és ez mindig is így lesz, amíg élek. Öröm számomra, hogy fiam számára is, kinek a Kárpát-medence már nem a haza, de nem is idegen és nem csak családi történelem, fontos Európának ez a régiója.
A népek Európáján keresztül a Kárpát-medence minden lakosának, legyen magyar, német, román vagy bármilyen származású, előre nem látható távlatok vannak. Családom egyik-másik ága Magyarországon, Németországban, Ausztriában és a világ számos más országában keresi és találja meg jövőjét.
Ami mégis marad és maradnia kell: a hely, ahol az alma mater áll – mint nekem Budapesten – és ahol szabadon megélheti mindenki saját anyanyelvét és kultúráját, ahova mindig szabadon visszatérhet!
A családom és magam nevében kívánok a diákoknak tartalmas vakációt, a pedagógusoknak kellemes időtöltést a szabadság alatt és minden jelenlévőnek sok erőt, jó egészséget!
